Farkas Anna Barbara vagyok, Magyarországról. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán diplomáztam, a Középülettervezési Tanszéken. Szerettem volna oktatási intézményekkel részletesebben foglalkozni, emellett mindig is érdekelt a régi új viszonya, a meglévő épületállomány hasznosítása. A gyulai Erkel Ferenc Zeneiskola bővítésének igénye pedig úgy éreztem mindkét kérdéskörben kellőképp enged elmélyülni, hiszen az intézmény egy egykori zsinagógában működik. Arra kerestem a választ hogy; hogyan tud régi és új egy egységet alkotni, milyen viszonyban állnak egymással, továbbá milyen építészeti formanyelve lehet az emlékezésnek.

Diplomatervezésem témája egy meglévő zeneiskola bővítés, amely egy egykori zsinagógában működik. A zsinagógát 1882-ben emelték, majd a hitközség növekedésével, az épület egy bővítésen esett át 1920 körül, majd 1944-ben itt alakították ki az I. számú gettót. A háború után az épület funkcióját vesztette, így 1960-ban zeneiskolává alakították. A kezdeti vízió egy nyitott liget kialakítása volt, ami egyfajta múlt rehabilitációként reflektál az épület gettóként való hasznosítására, továbbá lehetővé teszi, hogy az új épületet a telek mélyén, finoman csatlakoztatva az zsinagógához helyezzem el. Az épületben a földszinten közösségi terek, az emeleteken pedig egyéni próbatermek kaptak helyet, míg a zsinagóga földszintjén a hangversenyterem, a visszaállított karzatán pedig egy emléktér található. Az új épület tömege szimbolikus megidézése az egykori tornyoknak; magassága a valamikori tornyokkal megegyező, homlokzatburkolata pedig patinásodó perforált rézlemez, amely anyag a szakrális épületek torony lefedésére jellemző Gyulán. A nyílászárók elé motorikusan mozgatható tolóredőny kerül beépítésre, mely szintén perforált rézlemez fedést kap, így a homlokzat csukott állapotban homogén, tetőszerű képet ad, azonban a perforációnak köszönhetően a természetes fény továbbra is biztosított a próbatermekben. A zsinagóga teljes rekonstrukciója helyett egy „kísérleti” rehabilitációs koncepciót képzeltem el, melyben egyfajta kollázs analógia szerint mutatom be az épület múltjának rétegeit, közösségének történetét. Minden egyes korszakból megidézek valamit a helyreállítás során, például az 1882-es bejárat helyét egy visszaállított vakajtóval, a zeneiskolaként való működésre pedig a burkolat váltakozásával utalok, mellyel a ligetben az egykori hozzáépítés flekkje, a zsinagóga belsejében pedig az elbontott tantermi falak helye rajzolódik ki. Az emléktér sem konkrét kiállítást jelent, itt az épület maga a műtárgy, melynek központi eleme a karzat körbeforduló szintmagas réz cső korlátja. Az elhurcolt zsidók számáról pontos adat nincs, de a legnagyobb szám, amely a visszaemlékezésekben felmerül 600, a réz cső korlátok számossága ezzel megegyező. Összesen 420 név maradt fenn, a nevek egyedi perforációként jelennek meg a korlátokon, s a többlet korlát miatt a koncepció folytatható marad. Az új épületben kortárs terekben tudják elsajátítani a tudást a gyerekek, míg a rabbiház és a zsinagóga úgy telik meg újra élettel, hogy közben az emlékezés fontosságára hívja fel a figyelmet.